Képzeljük el, fogjuk fel a
Balatont a maga teljességében, mint egy élõ szervezetet. Az is.
Egy önállóan mûködõ ökológiai egység a tó. A Balatont
képzeletünkben, az ökológiai szemléletesség okán úgy is megjeleníthetjük akár,
mint egy embert. Anyagcseréje van, tápanyagot fogad be és ad ki, tehát
táplálkozik és lélegzik. Ezt a 18 (ezer) éves fiatal lényt oldott tápanyagukkal
és hordalékukkal folyók, patakok, források és csapadékféleségek táplálják. A
tápanyagot, barátunk a tó, a napsugár segítségével és alapvetõen a
végtelen számú algái révén megemészti: náddá, szúnyoggá, rákká, hall, madárrá
alakítja. A salakot az üledékbe ágyazza, vagy további vízrendszerbe, a Sión
keresztül a Dunába továbbítja.
Fényestekintetû ismerõsünk a mindenkori feltételeknek, a befolyó
vizek és a csapadék függvényében gyarapodik vagy fogy, áramlatok keringenek
rendszerében. Folyamatosan kapcsolatra törekszik parti és szárazföldi
környezetével, fövenyei és nádasai segítségével, ha még ismerjük ezeket a természetes
kiterjesztéseit e kedves tavunknak? Ha túl sok ételt nyomnak le a torkán
felkavarodik a gyomra, algái burjánzó szaporodásba kezdenek, ha a vihar miatt
háborog a bensõje, kiokádja terheit fövenyeire, a laposan kifutó
partjaira.
Az elsõ csonkolás, a Sió csatornaszerû kibõvítésével
és az egy métert apadt vízszintû Balatonról a Kis-Balaton levágásával
kezdõdött 1818 és 1837 között. Levágták a Balaton egyik lábát,
tõbõl! Fiatal a szervezet, a seb beheged. Egy lábbal is lehet
éli, igaz bicegve.
A második csonkolás 1863-után a siófoki zsilip megépítésével, majd a
déli vasút kiépítésével és így Balatonfenyvestõl délre fekvõ
rejtelmes és valaha Somogyvárig elnyúló Nagyberek lemetszésével következett be.
A karok elvesztését a tapolcai és a keszthelyi lápok levágásaként is
felfoghatjuk, igaz lemetszették a tihanyi felsõlápot és sok apró öblöt
is Sívánkról. Beforrnak a sebek, éktelenek a metszéslapok, de él a tó. Nem halt
bele a Balaton. Végtagok nélkül is lehet élni, igaz tehetetlenül.
Az életfunkciók mûködnek, van anyagcsere, de korlátozottak a test
lehetõségei. Gyarapodni, duzzadni, vizeit ismét kifuttatni már nem tudja
a tó, hisz idõközben kiépültek partjára az üdülõtelepek, már csak
az apadás lehetõsége nyitott. De még így is szép és csodálatos a tó, így
szeretjük! És jönnek a további megpróbáltatások.
A skalpolás! Nem is haj, valóságos sörény a milliárdnyi nádszál tavunk
testén. Bõrét metélik, haját tépik a tónak, amikor a csonkolás után a
megmaradt nádasokat irtják és a természetes partszakaszokat beépítik, a
fövenyeket kikövezik. Eleinte csak itt-ott szakítanak ki egy területet. A
kisebb bõrveszteséget kiheveri az ember, még akkor is, ha a mély
metszések miatt az a jó néhány tenyérnyi bõr a testén már nem tud
regenerálódni többet. A heges foltok azonban gyarapodnak, a szélesen
feszülõ háton és domború mellkason már alig van szabdalatlan
bõrfelület. Egymást érik a hegek, a mennyiségi veszteség, félõ,
hogy minõségi veszteségbe csap át. Talán a szemérmes hónaljak és has
tájéka még ép. És jönnek további megpróbáltatások.
Elveszik termékenységét. Nem onthatja magából a rovarok milliárdjait,
kirepítve tó testének tonnányi anyagát a mindenségbe, mert az árva és
csípõ szúnyogok zavarják embertársait. Korábbi hínármezõinek és
halainak sem adhatja át tó testét, mert embertársa undorodik a hínártól, sástól
és termékeny iszaptól, ahol a halacskái szaporodtak és élelem után kutattak.
Olyan a tó embertársa, hogy a hasát csiklandozza a süllõhínár, lábát
pedig megvágja sás és a kagyló. Kényes erre az ember, de arra nem, hogy naponta
tonnányi napolajat vigyen testén a tóba, ha kívánja azt annak teste, ha nem.
Háborog a gyomra a tónak és alig kap levegõt a finom
olajrétegtõl.
A tó horgász barátai, a tó szerelmesei, - mert így nevezik magukat, - pedig azt
teszik, hogy tó testébe "kész" és számára idegen halak tonnáit
nyomkodják be, majd émelyítõ csalik és ragacsok alkalmazásával nyomban
ki is rángatják azokat onnan. Ez már csaknem erõszak, pedig ontaná
Õ a gardát, süllõt, keszeget és a kövér pontyot úgy, mint régen,
mint amikor, még senki nem tett halat a tóba, csak okosan kivett a tó termékeny
áldásából.
Ilyen a tó. Így szeretjük, így is gyönyörûnek látjuk, de nem vesszük
észre, vagy nem akarjuk észrevenni, hogy csonka, megtépázott és erõszak
áldozata. Mi, elõdeink és napjaink felelõtlen fejlesztõi
csonkították meg. Mást várunk a tótól, mit amire az képes.
Ismerjük meg a természetét, fogadjuk el olynak amilyen. Alkalmazkodjunk a
Balatonhoz és ne a magunk képére akarjuk formálni és idomítani minduntalan,
mert belepusztul.
Gyógyítsuk, ápoljuk, segítsük felépülését, költsünk rá, de tudjuk azt, hogy mi
lehet belõle, ha már épül, szépül. De ne várjuk többet a Balatontól,
mint amire képes, mert ez is rengeteg, amit így adni tud számunkra, csonkított
állapotban.
Sekély tótól nem várhatjuk el, hogy úgy viselkedjen, mint egy stabil
vízszintû, mély vizû hegyvidéki svájci, észak olasz tó. Nem lehet
egyszerre stabil vízszint és gyorsan melegedõ selymes víz egy sekély
dunántúli süllyedékben. Mert vagy gyorsan melegszik egy sekély tó, de nem
stabil a vízszintje, vagy stabil a vízszint, de a víz kemény és hideg marad,
legfeljebb a felszíne melegszik fel.
A természet törvényei szerint, és azok "csaknem" olyan szigorúak,
mint az ember alkotta jogszabályaink, nincs a Balaton gyógyítására gyors
megoldás. Gyorsan csak tönkretenni lehet valamit, a rendbehozatalhoz idõ
kell, különösen akkor, ha a rendbehozatal tárgya egy ökológia rendszer és nem
egy meghibásodott autó.
Vérátömlesztés, egy másik folyó vizének elvonása és a tóba történõ
bevezetése nem állítja talpra a gyengélkedõt, ha a vérképzõ
szerveinek regenerációját nem segítjük elõ. A sekély tavaknak, -így a
Balatonnak is- természetéhez tartozik, hogy periódusonként elapad a vizük,
különösen, ha a pufferkapacitását biztosító öblözeteit jó száz éve már
csonkoltuk. A Balaton azért még így sem fog kiszáradni, de a tartós alacsony
vízszintre számítani kell. A száraz periódusok hét-tíz éves ciklusokban válják
egymást.
A legfontosabb, amit tehetünk, hogy megértjük a természet mûködésének
rendjét, alkalmazkodunk a helyzethez, elfogadjuk, hogy mire képes a tó,
különösen így az ember által alaposan szabdalt állapotában. Vegyük
figyelembe, hogy klímaváltozás is próbára teszi "páratlan"
alkalmazkodó képességünket és ehhez illesszük cselekvési programunkat. Ha nem
így teszünk, tovább hajtjuk azt a folyamatot, amely ilyen állapotba juttatta a
tavunkat és még nagyobb pusztulást idézünk elõ. Adjunk vissza mind több
teret a tónak, kapcsoljuk vissza az elszakított öblözeteket, segítsük a halak
természetes szaporodását, ne irtsuk a nádat, hínárt.
Alakítsuk át a teljes vízgyûjtõ földhasználatát, szántók helyett
csak erdõk és gyepek kapjanak teret és a föld tulajdonosai ehhez
agrártámogatást. A Balaton ökológiai problémáit saját vízgyûjtõjén
belül oldjuk meg, ne vonjuk el "ökogyarmatosító" módjára egy másik
vízgyûjtõ vizét. Gondoskodjunk tavunk vízgyûjtõjének
jobb vízháztartásáról. Vessünk gátat a további beépítéseknek és a burkolt
felületek bõvítésének. A helyi vízkörzés feltételeinek biztosítása
érdekében jelentõsen növelni kell az erdõborítottságot. Ha
valahol, akkor itt támogassuk az erdõsítést, mert az új telepítésekhez
támogatás kell. Tisztítsuk meg a teljes vízgyûjtõ szennyvizeit és
szûrõmezõn keresztül juttassuk vissza a rendszerbe,
közvetetten a Balatonba, és ne vigyük ki a rendszerbõl, hiszen ez is
hiányzik a tó vízháztartásából.
Segítsük a bakonyi karsztrendszer vízháztartásának helyreállítását. Ez mind
záloga és egyben ára a Balaton védelmének és rendbehozatalának. És végül a
megfelelõ döntési szinten történõ tervezés és döntéshozatal
kérdésérõl is gondoskodni kell. A Balaton ügye országos ügy és nem
helyi, vagy regionális kérdés. Ne rövidtávú és helyi érdekek alapján
szülessenek helyi tervek és döntések, hanem a fenntarthatóság szempontjait
érvényesítõ és országos érdekeket szolgáló stratégia valósuljon meg a
Balaton érdekében.
Márkus Ferenc
WWF Magyarország, igazgató
http://www.balatonregion.hu/nabe/html/aktual.html