Ha a Balaton vizébe nézünk, magunkat látjuk. Ötlettelennek, bátortalannak, apadónak és kiszolgáltatottnak mutat minket a zöldes víztükör, s tán jót kuncog is magában, persze kárörömből, mert ha már nem szeretjük, ne is zsírosodjunk belőle. Apadni kezdett, bűzt áraszt, és néha haltetemeket hord a hátán. Pusztulását nincs fülünk meghallani.

· A Balaton a magyar tájak utcalánya. Festője még csak-csak akad, ám sem költője, sem írója, sem komponistája nincs. Így aztán nincs sem szavunk, sem érzésünk, hogy milyen is lehet a Balatont szeretni, s miként juthatnánk általa közelebb a Mindenható titkának megismeréséhez. A Balaton, ha már nem is a Dunával, de még a kecses és kokettáló Szeged szőke Tiszájával sem kelhet versenyre, s akkor még meg sem emlékeztünk a titokzatos Bakonyról vagy a magyar fájdalom városáról, Kolozsvárról. A Balaton a magyar profaneitás, az e világ, a haszon, a test és az élvhajhászat világa. A tónál nem emelkednek föl az emberek, nem időznek el a gondolatnál, mire föl e nyomorúságos földi vándorlás. A Balatonnál inkább üzletet csinálnak, meggazdagszanak, "kikapcsolódnak" és "szórakoznak". A tó lényege nem a Festetics-kastély és a tihanyi apátság falai közt lakik, hanem a mellettük álló kis ajándéküzletben. A meztelen női hátsót mutató képeslapon: ÜDV-özlet a Balatonról.

· A Balaton bajai tünetek, a sokkal mélyebb, a terjedelmében, okaiban és távlataiban végig nem gondolt új magyar válság tünetei. Hisz Magyarország népe, e populáció nem tudja, mi is, ki is valójában, s mit is kezdjen magával. Meg mihez kezdjen a Balatonnal, s az ő panaszaival. A folyton "erópázó" való magyar világ az elmúlt jó tizenöt évben úgy lett ugyanis összetákolva, hogy ne lehessen benne szót ejteni a közös ügyek hosszabb távú alakulásáról, hogy ne lehessen benne stratégiákat alkotni és egymással megvitatni. Vagy ha születnek is végre tervek, azokat ne lehessen végrehajtani. Valahogy mindent a rövid táv, a percnyi lét gondolata határoz meg, s a "száz napok" világában sem akarat, sem erő nincs a bajok orvoslására.

· Amik persze számosak. Hajlamosak vagyunk a balatoni embereket úgy számon tartani, mint "akiknek könnyű", akiknek ott vannak a külföldi turisták, akik a szobakiadásból, lángossütésből és vízibicikli-bérlésből nyáron annyi jövedelemre tudnak szert tenni, hogy abból egész évben vidáman megélnek. A helyzet azonban más. Nem azért, mert kevés jövedelem származik ezekből a tevékenységekből, hanem azért, mert nem a helybéliek profitálnak belőle. Helyesebben egyre kevésbé a helybeliek. A Balaton ugyanis amolyan vadnyugattá vált (vagy talán az is maradt) az elmúlt évtizedben, ahol a szezon alatt évente egyre több és több - no nem turista, hanem - magát vállalkozónak nevező kalandor tűnik föl. Nemcsak magyarok, hanem egyre nagyobb számban külföldiek is. Akiknek a Balaton a határvidék, ahol már nincsenek pandúrok, ahol nem érvényesek a civilizált világ szabályai, ahol mindent szabad. Ahol megtehetik azt, amit otthon félelemből vagy önbecsülésből nem tesznek, nem tehetnek meg. Ahol nyugodtan lerombolhatják a védelem alatt álló régi épületeket, és helyén tornyos, oszlopos, gipszoroszlános, citromsárga szörnyűségeket építhetnek maguknak. Ahol a polgármesterek és jegyzők jóindulata megvásárolható. S ahol ott van még a szobáztatás, ami jórészt adózatlanul folyik, meg a magyarországi emberek illegális alkalmazása, ami után szintén nem gyarapszik az APEH kasszája. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a külföldi ingatlanvásárlók és kisberuházók mindegyike kalandor lenne. Ám a jelenség ma olyan méreteket öltött, hogy mindenképpen beavatkozást igényelne, már csak azért is, mert a Balatonnál megtermelt jövedelmet nemhogy nem fordítják vissza a térség gazdaságába, de még a tágabb politikai közösség is alig részesedik belőle.

A problémával a kieső adóbevételek miatt szembesülő települési önkormányzatoknak azonban alig van jogosítványuk, a központi döntéshozók pedig a külföldiek működésének szabályozását szervilis módon alárendelték az EU-csatlakozás ügyének. Nehogy Bécsben, Münchenben vagy Berlinben morogjanak a magyar szabályozás miatt. Persze mindezzel csak annyit érünk el, hogy támogatjuk az amúgy is jobb anyagi körülmények közt élő külföldi betelepülőt, mert az általa és a hozzá érkező vendégek által használt közösségi infrastruktúra a mi adófizető forintjainkból épül és újíttatik föl. És akkor nem is beszéltünk arról, hogy a Magyarországon megtermelt jövedelem jelentős részét a külföldiek kiviszik az országból, nem itt fektetik be. Egyébként ez történik a nyári balatoni vállalkozások magyar részével is, merthogy központjuk az esetek nagyobb részében nem a Balatonnál van, így - ha már fizetnek egyáltalán - adójukat sem oda fizetik.

· A rablógondolkodásban nincs helye a hosszú távnak. A kalandorok nemhogy unokáikra, de még gyermekeikre sem gondolnak. Ők nem a jövőt, hanem a jelent látják a Balatonban. A balatoni emberek közül meg egyre többen nem látnak jövőt maguk és gyermekeik számára a térségben, így aztán nem csodálkozhatunk azon, hogy fölgyorsult a térség elnéptelenedése. Az előrejelzések szerint negyven év múlva a mainál jó húsz százalékkal kevesebben fognak élni a Balatonnál, föltéve, ha a térség nem tud tartós és vonzó boldogulási lehetőségeket kínálni az itt születő és fölnövő meg az ország más részein élő fiataloknak. Persze ehhez növelni kellene az oktatási, különösen a felsőoktatási intézmények kapacitásait, ösztönözni kellene a fiatal házaspárok ingatlanszerzését és vállalkozásindítását. De mindenekelőtt korlátok közé kellene terelni a kalandorgazdaságot, hisz attól, aki harmincévesen minimálbérért hajt a dolgozóit a tb-nek gyakran be sem jelentő vállalkozónál, nem lehet elvárni, hogy az első adandó alkalommal ne keressen másutt magának boldogulást. A kalandorgazdaság kiszorítja a hosszú távon megélni, gyereket nemzeni és alkotni kívánó embereket, és persze egyre inkább kiszorítja a minőségi szolgáltatásokra, különlegességekre vágyó jobbmódú hazai és külföldi turistákat is. Évről évre kevesebb a turista, és akik jönnek, azok is az alacsony igényű vendégek sorát szaporítják.

· A Balatont vissza kellene adni azoknak, akik mindennapi életét élik, azoknak, akik nemcsak a nyári szezonban akarnak itt nagyot kaszálni, hanem akik szeptember elején, a turisták elvonultával évről évre komótosan visszaszerzik maguknak a nyárra elrabolt helyüket. Mert az ősz a Balatonnál a fölszabadulás ideje, mikor újra helyiekkel van tele a parti borozó, mikor a kastélyparkban újra lehet gyereket sétáltatni, mikor újra önfeledten lehet kiabálni a Badacsony tetején, s mikor a ritkás vendéglőben újra van idő trécselni a pincérrel a magyaros szűzérme ízéről.

A Balatont azonban senki sem fogja visszaadni azoknak, akik szeretik. Azt nekik kell visszavenniük, s ezt nemcsak kérniük kell, nemcsak alázatosan fölterjeszteniük, de követelniük. Hangosan, erővel, zúgolódva, robajjal. Hogy hallható legyen, hogy ellenállhatatlan legyen.

A Balaton az ország egyetlen olyan régiója ugyanis, ahol van az embereknek regionális azonosságtudatuk, ami nem Pestről területpolitikailag megkreált "rajon", hanem a valóságban is létező gazdasági és társadalmi egység. A magyar területpolitikáról mindent elárul, hogy ez az egyetlen valódi régiónk, ám regionális önkormányzata nincs, és nem is tervezik, hogy lesz. Tizenhárom KSH-kistérség nyúlik így-úgy bele a Balaton térségébe, ám csak három olyan van, ami teljes területével a tóhoz kötődne. Ez pedig botrány, mert az azonos problémákkal küzdő, azonos érdekekkel bíró balatoni szervezetek, önkormányzatok számára nem teremt a magyar államigazgatás lehetőséget, hogy közösen lépjenek föl gondjaik megoldása érdekében.

Persze tudható, hogy miért van ez így, hisz semmilyen hatalmi központ nincs a tónál, még egy nyomorult megyei székhely sem esik a partra. Igazi periféria a Balaton, a hatalommal alig rendelkező magyar vidékek egyike, amiből persze a hatalmi centrumokban, a turizmusfejlesztő főbizottságokban sokan éldegélnek, már ha hagyják őket az idők végeztéig.

· A Balaton megrablásának akkor lehet majd véget vetni, ha a tó térsége közigazgatási és önkormányzati egységet alkot. A balatoniak ugyanis végre gazdái lennének a tónak. Az itt élő polgárok döntő többsége támogatja az egységesülést, és ennek kivívásához lassan megteremtődnek az intellektuális föltételek is. Nem hiányzik más már, csak néhány ötletgazdag és bátor politikus, akik hajlandók végre szembeszegülni a velejéig korrupt és megújulásra képtelen budapesti pártpolitika rögtönző diktátumaival, akik hajlandók végre nemet mondani a Balatont megrabló kalandoroknak meg az általuk megvásárolt közhivatalnokoknak és jogászoknak, s akik hajlandók végre belátni, hogy balatoni autonómia nélkül az itt megtermelt jövedelmek kiáramlását és a tó pusztulását nem lehet megállítani. Akik végre tudják, merik és teszik a dolgukat: bátran szeretik a Balatont.