A lecsapolás utáni Balatont a XX. században is számottevő, két méter körüli vízszintingadozások jellemezték. Ezek „kényelmetlen” hatásait az üdülési igényektől hajtva úgy próbálták mérsékelni, hogy a vízszintet szűkülő tartományba szorították. A szabályozás elve az volt, hogy a túlzottan magas vízállás ellen a Sió csatornán történő leeresztéssel védekeztek, ugyanakkor igyekeztek elkerülni túlzottan alacsony vízszintek kialakulását. Mivel az alacsony vízállás elkerülésére nincs külön szabályozási eszközünk, e stratégia sikere a nagy vizek tartásától és a természetes vízjárástól függ.

A gondot az aszályos időszakokban (például az 1920-as évek elején, az 1960-as években többször, az 1990-es évek első felében) kialakuló szélsőségek jelentik. A jelenlegi alacsony vízállás oka az, hogy 2000 óta a csapadék mennyisége jóval kisebb az átlagosnál, a hozzáfolyás a megszokottnak csak mintegy fele, a párolgási veszteség pedig a meleg nyarak miatt igen nagy. 2001-ben fordult elő először, hogy éves átlagban több víz párolgott el a tóból, mint amennyi a csapadékkal és hozzáfolyással érkezett. Ugyanez megismétlődött 2002-ben és valószínűleg 2003-ban is hasonló lesz a helyzet. Ezek a tényezők együttesen felelősek az elmúlt fél évszázad tartósan legalacsonyabb vízszintjének kialakulásáért. A társadalmi aggodalom növekszik, ismételten felmerült a vízpótlás gondolata.

A Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Rt. (VITUKI) a Balatoni Fejlesztési Tanácstól arra kapott megbízást 2002-ben, hogy vizsgálja meg, melyek a vízpótlás lehetséges alternatívái. A korábbi tervekből kiindulva elemezték a vízátvezetés különböző megoldásait a Rábából, a Drávából, a Murából és a Dunából, azaz „idegen” vízgyűjtőkről. Vizsgálták a különböző változatok műszaki megvalósíthatóságát, azok hatását a vízminőségre és az élővilágra, becsülték a költségeket. A szóba jöhető variánsok közül a Rábából történő átvezetést tartották legmegfelelőbbnek. A jelentés kedvezőtlen környezeti hatásokkal nem számolt.

Különös módon azt az elemi kérdést nem tették fel, hogy szükséges-e a vízpótlás, vagy általánosabban fogalmazva, szükséges-e az érvényben lévő vízszintszabályozási rend módosítása? Tenni vagy nem tenni? Állandóan vagy időszakosan? Mikor és milyen mértékben? Mekkora lehet a vízpótlás legnagyobb értéke? És bárhogyan döntsünk is, melyek a főbb hatások és kockázatok? Található-e egyáltalán fenntartható megoldás? A jelen munka célkitűzése ezeknek a kérdéseknek az elemzése.

Vizsgálataink során feltételeztük, hogy a vízpótláshoz a VITUKI eredményeinek megfelelően a Rábából vezethető át víz. Az előzmények ismeretében a megoldás műszaki és gazdasági kérdéseivel nem foglalkoztunk.

Sokoldalú vizsgálatainkat kilenc háttér- és a szintézis jelentésben foglaltuk össze. Munkánk három módszertani pillérét az éghajlatváltozás sajátosságai, az elővigyázatosság elve és az EU 2000-ben jóváhagyott, Magyarország által is elfogadott egységes vízpolitikája, a Víz Keretirányelv (VKI) jelentette. Utóbbi célként a vizek jó ökológiai állapotának elérését tűzte ki 2015-re.

Elemeztük a tó vízháztartását és vízszintváltozásait, az éghajlatváltozást, a Rába szabad vízkészletét, a Rába - Zala rendszer vízjárását, a vízminőséget, a Zala és a Balaton ionösszetételét, a Zala foszforterhelését, a Kis-Balaton viselkedését, a Keszthelyi-medence és a Balaton trofitását, ökológiai állapotát. Vizsgálataink során figyelembe vettük a különböző szabályozási lehetőségeket és igyekeztünk a „tenni vagy nem tenni?” kérdésre válaszolni. Ehhez sztochasztikus vízháztartási modell segítségével értékeltük a vízszint változásait a jelenlegi éghajlati viszonyok és a feltételezett éghajlatváltozás esetében. Ez a módszer - a múlt korlátozott számú észleléseinek elemzésétől eltérően - nagy számú esemény szimulálását és tanulmányozását teszi lehetővé, beleértve az alapvető szélsőségeket és azok előfordulási gyakoriságát. A modell segítségével felülvizsgáltuk a vízszintszabályozási rendet és tanulmányoztuk, hogy a különböző jellegű és mértékű vízpótlások milyen mértékben befolyásolnák a szélsőséges vízszintek kialakulásának valószínűségét.

A jelenlegi helyzetet, a célállapotot és a különböző beavatkozások hatását az EU Víz Keretirányelvnek megfelelően elsősorban az ökológiai állapot változásával, illetve a vízállással, mint az ökológiai állapotot meghatározó egyik fontos tényezővel „mérjük”. A VKI alapelve a vizek jó állapotának biztosítása. Ha a jelen állapot megfelel a célnak, cselekvésre nincs szükség. A válasz természetesen függ a folyamatban lévő éghajlatváltozástól: nem biztos, hogy ennek hatása ma kimutatható, idővel azonban azzá válhat. Ezért gondolkodásunknak nyitottnak kell lennie a folyamatos megfigyelésekből adódó új következtetésekre, fel kell készülnünk a cselekvésre.

1. a tó ökológiai állapota kedvezőtlen irányban változik, és/vagy
2. a Balaton általánosan elfogadott vízszinttartása nem tartható megfelelő "biztonsággal" a vízgyűjtőn végrehajtott emberi beavatkozások és az éghajlatváltozás vízkészletekre gyakorolt hatása miatt.

A vízpótlás megvalósításának előfeltétele, hogy

3. az ne befolyásolja kedvezőtlenül a Balaton vagy a vízpótlás hatásainak legközvetlenebbül kitett Keszthelyi-medence ökológiai viszonyait.
4. Általánosabban fogalmazva a vízpótlás a Balaton és a Rába összekapcsolt vízgyűjtőjére értelmezve is feleljen meg az EU Víz Keretirányelvnek, és
5. rendelkezzen széleskörű társadalmi elfogadottsággal.

Természetesen a turizmus igényelheti a Balaton vízpótlását, noha egyelőre nem áll rendelkezésünkre olyan bizonyíték, amely ok-okozati kapcsolatot mutatna az alacsony vízállás és a Balatonra látogatók számának csökkenése között. A turizmussal kapcsolatos igény kielégítésének mérlegelésekor a (c) - (e) kritériumok szigorú előírásai természetesen érvényben maradnak. Emellett figyelembe kell vennünk az EU VKI egy további elvét, mely szerint a költségek teljes megtérítése a haszonélvezőre hárul.

Vizsgálataink alapján megállapítottuk, hogy az emberi beavatkozások szerepe a vízszint alakulása szempontjából elhanyagolható. A jelenlegi helyzet a szélsőséges, ritkán előforduló meteorológia és hidrológiai állapotnak tudható be.

A rábai vízpótlás hatásait - részletes elemzéseinkre támaszkodva - vízterenként az 1. táblázatban foglaljuk össze.

Láthatók, hogy a negatív hatások uralkodnak, pozitívak egyáltalán nincsenek. Az összegezés a rábai vízpótlás elvetését sugallja. Ennél lényegesen kedvezőbb lenne a Dunántúli Középhegység természetes vízutánpótlást jelentő karsztvíz készletének felhasználása olyan mértékben, hogy az ne veszélyeztesse a készlet EU VKI szerinti „jó állapotát” és folyamatban lévő rehabilitációját.

1. Széleskörű elemzésekkel igazoltuk, hogy a Balaton ökológiai állapota jelenleg nem igényel vízpótlást. A tó vízminősége kedvezően alakul: az elmúlt közel négy év szélsőségesen alacsony vízállása nem idézett elő jelentős változásokat a nyiltvízben, és ökológiai szempontból kedvező folyamatok indultak el a parti övben.
2. Az alacsony vízállás kedvezőtlen ökológiai hatásai valószínűen csak akkor jelentkeznének, ha ez az állapot évtizedes léptékű lenne. Az éghajlatváltozás valószínűen ugyancsak évtizedes léptékben érezteti hatását a vízállásra. Két ismeretlen hatású jelenséget kellene tehát egy időben elővigyázatosan kezelnünk. Ez átgondolt észleléseket és az új megfigyelések folyamatos értékelését igényli.
3. Részletesen csak a Rábát vizsgáltuk, mint a pótló víz forrását. Itt szabad készletek csak korlátosan és szeszélyesen állnak rendelkezésre, ezért a Balaton tartós és biztonságos vízszint-emelését pusztán mennyiségi szempontból sem tudjuk megoldani belőle. Ami még ennél is sokkal fontosabb: nem elég, hogy az átvezetés nem előzné meg az éghajlatváltozásból származó esetleges kedvezőtlen hatásokat, hanem még kockáztatná is az érintett vízterek (Rába – átvezető patakok - Zala - Kis-Balaton - Balaton) ökológiai állapotát. Ugyanez a megállapítás érvényes akkor is, ha bármely más idegen vízgyűjtőt veszünk számításba a vízpótláshoz.
4. A kifejlesztett sztochasztikus vízháztartási modell az éghajlat megváltozását nem tudta bizonyítani, segítségével csak az éghajlat szélsőségeit tudtuk pontosabban körülhatárolni. Intő jel a Balaton nagyfokú érzékenysége a lehetséges éghajlatváltozásra: a feltételezett, 2035-re vonatkozó forgatókönyv szerint a kis vízállások előfordulási valószínűsége mintegy nagyságrenddel nő. Ennek az az oka, hogy a klímaváltozás a természetes vízháztartás mindhárom elemét - a csapadékot, a hozzáfolyást és a párolgást - kedvezőtlenül befolyásolja.
5. A jelenlegi állapotból kiinduló statisztikai vizsgálataink szerint sokkal nagyobb a Balaton küszöbön álló feltöltődésének valószínűsége, mint további leürülésé, mert hosszabb távon a tó pozitív vízmérlege érvényesül.
6. Ha a tó feltöltődik, a jelen vízszintszabályozási rend módosítása számottevően hozzájárulhat ahhoz, hogy a jövőben elkerülhessük a maihoz hasonló alacsony vízállásokat. Javaslatunk a Sió vízelvezető kapacitásának minél nagyobb mértékű bővítését (100 m³/s-ig) és a +120 cm maximális vízszint lehetőség szerinti megközelítését. Így magasabb „felső” vízszintek érhetők el, ez pedig értelemszerűen hozza magával az „alsó” szintek emelkedését is. A kidolgozott „optimális” stratégia - azaz a megengedett legnagyobb havi vízszintek előírása - látszólag alig különbözik a jelenlegitől: nem tartalmaz alsó szabályozási szintet. A látszattal ellentétben ez a kis különbség döntő hatású: a leeresztést a korábbinál sokkal magasabb vízállásokra korlátozza, gyakorlatilag letiltja.
7. A lehetséges éghajlati és ökológiai hatások előrejelezhetőségének hiánya miatt alapvetően fontos a rendszer folyamatos megfigyelése. Fel kell készülnünk arra, hogy szükség esetén a kedvezőtlen változásokat kezelni tudjuk.

• Új, alsó szabályozási szint nélküli vízszintszabályozási rend bevezetése. Ennek részeként a Sió vízlevezető kapacitásának növelése, a legnagyobb megengedett vízszint emelése.
• A rekreaciós feltételek javítása helyi beavatkozásokkal (kotrás), azaz az ökocentrikus alapelv jegyében az igények elfogadható mértékű illesztése a tóhoz és élővilágához.
• Átgondolt monitorozó rendszer kiépítése és felhasználása a folyamatok tudatos nyomonkövetésére.
• A fél éves meteorológiai „előrejelzés” alkalmazása a várható vízszintek alakulásának becslésére és az optimális üzemvitel megvalósítására.
• Az elővigyázatosság jegyében az éghajlati, hidrológiai és ökológiai változások évente ismétlődő értékelése februárban, és a szükséges teendők meghatározása.
• A vízszintszabályozás integrálása a tápanyagterhelés további csökkentésével, figyelembe véve, hogy a domináns nem-pontszerű terhelések is alapvetően függenek a hidrológiai feltételektől.
• Szükségállapot esetére a karsztvízből történő vízpótlás terveinek előkészítése annak tudatában, hogy a hatás csak átmeneti és kis mértékű.